Mesék
Hanna Künzel – Günter Schmitz Fognyűvő Manócska
Volt egyszer egy kisfiú – Gergőnek hívták. Nagyon szerette az édességet, például a nyalókát, s ezért mindenki csak így szólította: Nyalókás Gergő.
Ha valakitől jutalomként pénzt kapott, azt sohasem a perselyébe tette, hanem a sarki boltba szaladt, és cukorkát vásárolt érte. Reggelire mindig csak cukrászsüteményt, ebédre pedig édes krémeket szeretett volna kapni. S amikor az édesanyja vacsorára vajas kenyeret és mosolygós, piros almát tett elébe, Gergő éktelen visításba kezdett:
- Én ezt nem eszem meg! Csokoládét kérek! Cukorkát, nyalókát kérek!
Ezen kívül egy másik rossz szokása is volt Gergőnek: csak nagy ritkán mosott fogat. Nem minden étkezés után, ahogy kellene, hanem csak reggel, mert az édesanyja erre nap mint nap figyelmeztette. De este, amikor anyukája már fáradt volt a napi munkától, bizony előfordult, hogy elfelejtette kisfiát megkérdezni:
- Fogat is mostál?
Fogkeféje ilyenkor szomorúan ácsorgott a szép piros pohárban, és tehetetlenül nézte, amint Gergő tisztítatlan fogakkal somfordált az ágyba. Elalvás előtt Gergő csent még egy darabka csokoládét, elrágcsálta, s természetesen most sem mosta meg a fogát!
Egy ilyen estén történt, amikor már-már elaludt, hogy egy icike-picike, gonosz manócska ugrott be az ablakon. Szempillantás alatt a kisfiú takaróján termett, és vad táncba kezdett. Gergő nagyon megszeppent! A manócska pedig egyre gyorsabb iramba táncolt, és dühödten hadonászott valami kalapácsfélével. S közben rikácsoló hangon énekelt is:
- Nagy az én örömöm, hehehe!
Száraz odakint a fogkefe!
Üres pohárban a helye,
Nagy az én örömöm, hehehe!
Azután kuncogott magában, és így folytatta:
- Lesz nemsokára egy jó meleg odúm,
ahol kedvemre kalapálgatok,
nagy az én örömöm, hihi!
Gergő, nagy lesz a bánatod.
Most már igazán nagyon megijedt Gergő. Minden maradék bátorságát össze kellett szednie, hogy meg merje szólítani a manócskát:
- Ki vagy te, manócska, és mi közöd van az én fogkefémhez?
A manócska mérgesen válaszolt:
- Hamarosan megismersz te engem! Csak egyél ezentúl is sok-sok édességet, s minél ritkábban moss fogat! Legjobb, ha egyszerűen elfelejted, hogy fogkeféd van!
Amilyen hirtelen jött, éppen úgy el is tűnt a manócska. Vajon hová? Nyalókás Gergő ezt bizony el sem tudta képzelni. Erőltette nagyon a szemét, hogy az icike-picike manócskát megtalálja valahol, de hiába, mintha föld nyelte volna el, s a nagy igyekezetben észre sem vette a kisfiú, hogy elaludt.
Reggel, amikor az édesanyja benyitott, hogy felébressze, egy feldagadt arcú, fogfájós gyereket talált az ágyban.
- Jaj, jaj!...- bömbölt Gergő – rettenetesen fáj a fogam!
Nagyon elkomolyodott erre az édesanyja, és magyarázni kezdte:
- Látod, látod kisfiam, ez amiatt van, hogy olyan sok nyalánkságot, édességet eszel, s nem tisztítod meg elég gyakran és alaposan a fogaidat! Apró morzsák maradnak a fogak közé szorulva a süteményből, cukorkából, csokoládéból. Ennek örül ám igazán a gonosz manócska! „Itt érzem jól magam!”- kiálltja vidáman, és előveszi icike-picike kalapácsát, s addig kopácsolgat vele, míg ki nem váj magának egy jókora odút a fogban.
Ha pedig ezt az odút, amit a manócska készített, nem mutatjuk meg idejében a fogorvos bácsinak, akkor bizony utolér a fogfájás! Ez a manócska ugyanis nem más, mint a Fognyűvő Manócska, aki egyre mélyebbre furakszik a fogban, míg akkora nem lesz az odú, hogy egészen bele tud bújni, annyira, hogy még a feje búbja sem látszik ki! Akkor aztán a világ egyetlen fogkeféje sem tudja őt kikergetni onnan.
Nyalókás Gergőnek most egy szempillantás alatt eszébe jutott, ami az este történt, és jajgatva mondta édesanyjának:
- A Fognyűvő Manócska, csak a Fognyűvő Manócska lehetett az, aki a takarómra ugrott, ott táncolt és hadonászott, láttam őt, egészen közelről!
Anyukája megnyugtatta Gergőt:
- Add ide szépen a kezed, most azonnal elmegyünk a fogorvos bácsihoz, ő biztosan el tudja kergetni azt a gonosz manócskát!
- És akkor már nem tud többé fájdalmat okozni nekem? – kérdezte Gergő bizakodóan.
- Ha elhatározod, hogy ezentúl sokkal kevesebb édességet majszolsz és rendszeresen mosod a fogadat, akkor biztosan nem mer visszajönni hozzád – magyarázta anyukája. Mert Fognyűvő Manócska csak azokhoz a gyerekekhez költözik be, akik nem használják a fogkeféjüket. Fognyűvő Manócska ki nem állhatja a tiszta fogakat!!!
Mire Gergő és édesanyja ezt mind megbeszélték, oda is értek a fogorvos bácsi rendelőjéhez. Leültek egy várószobában, ahol sok más gyerek és felnőtt várta velük együtt, hogy sorra kerüljön. Egyszer csak nyílt az ajtó, mosolygós arcú nővérke szólt ki:
- Nyalókás Gergő, gyere be, te következel!
Gergő rettenetesen elszégyellte magát a neve miatt, amit most mindenki megtudott. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna! A rendelőbe érve egyik ámulatból a másikba esett. Fentről egy óriási lámpa világított, akárcsak a Nap. Előtte állt a nagy szék, amelybe bele kell ülnie annak, akinek a fogát kezelik. A fogorvos bácsinak mindenféle csudaszerszáma volt: egy kicsike vízipisztoly, aztán egy másik pisztolyféle, amelyből szél fújt, ha bekapcsolták, és még sok egyéb csillogó-villogó eszköz. És a barátságos doktor bácsi megengedte, hogy Gergő a szélpisztolyt maga is kipróbálja, sőt még azt is, hogy a kezelő székbe ülve liftesdit játsszon. Mert ez a csodálatos szék gombnyomásra felemelkedett meg lesüllyedt, akár egy valódi lift.
Mikor már eleget játszottak, nekiláttak együtt a munkának: Gergő hatalmasra tátotta a száját, a doktor bácsi pedig hozzáfogott Fognyűvő Manócska megkereséséhez. Először egy kicsi kerek tükröt vett elő, olyat, amelyben minden óriásinak látszott. Ezt bedugta Gergő szájába, és az összes fogait alaposan körülkémlelte. Minden zugba belesett, s nem is telt sok időbe, amíg Fognyűvő Manócskát meglelte rejtekhelyén. Most már nem segített a gonosz portékán a bújócskázás, nem nyújtott többé menedéket az odvas fog. Ott állt Fognyűvő Manócskával szemben, kezében a fúróval az ő legfőbb ellensége: a Gyógyító Doktor Bácsi. A fúró pedig gyorsan nekilátott a takarításnak: kisöpört minden ételmaradékot a beteg fogból, s Fognyűvő Manócskának nem volt hová menekülnie.
Pedig ezután következett még a haddelhadd! Megindult a vízipisztolyból a vízáradat. Fognyűvő Manócska kishíján megfulladt. Az özönvízre még hatalmas szélvihar következett a másik pisztolyból, akkora, hogy egyszerűen kifújta Fognyűvő Manócskát az odúból. Nem is látta őt Gergő soha többé. A fogorvos bácsi a lyukas fogat szépen betömte, így azután Gergő hamarosan tudott rágni, enni.
Azóta csokoládét, cukorkát csak akkor eszik, ha az anyukája megengedi, nem pedig amikor kedve tartja. És ami a legfontosabb: ha édességet evett, azonnal szalad a fürdőszobába, és alaposan megtisztítja a fogait. És egyébként is: Gergő sokkal rendesebb lett. Reggeli, tízórai, ebéd és vacsora után is fogat mos. Évente kétszer meglátogatja a Gyógyító Doktor Bácsit, pedig soha nem fáj már a foga. De meg kell vizsgáltatni, vajon minden rendben van-e még a szájában?
Óvodás Gergőből közben Iskolás Gergő lett, szorgalmasan tanuló, jó gyerek, és mindenki elfelejtette, hogy őt valaha Nyalókás Gergőnek hívták.
Ha olykor pénzt kap ajándékba, nem szalad a boltba, hogy cukorkára költse, hanem bedobja a perselymalackájába. A malacka azóta vidáman pislog a világba, látszik, igencsak jóllakott a sok befalt aprópénztől.
Amikor pedig már annyira teleette magát, hogy szét akart pukkadni, óvatosan kibontották, megszámolták, mennyi pénz van benne. Gergő édesapja pedig elővette a pénztárcáját, s annyival pótolta még a pénzt, hogy elég legyen a villanyvasútra, amelyre Gergő már olyan régen vágyott, s amelyet most már meg is érdemelt.
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.--.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
Benedek Elek: Rókáné foga libacombra vágyik
Hej, rókáné komámasszony, ugyan bizony mit gondoltál, amikor hazulról elindultál? – ezt kérdem én tőled.
– Mit gondoltam? – kérdi alázatosan rókáné komámasszony. – Ugyan mit gondoltam volna, kedves Elek nagyapó? Semmit, de semmit nem gondoltam, csak hazulról elindultam.
-„Hiszi a piszi” – mondtam én magamban. – Mert ismerem én a komámasszonyt, mindig rosszban sántikál. De azért csak hagytam, hadd menjen útjára, tudom, mindjárt kisül, hogy megint ravaszkodik, mesterkedik őkigyelme.
Hát csak néztem, néztem a komámasszony után, hadd lám, mit csinál! No, egyebet nem csinált, csak billegett-ballagott, meg-megállt, körülnézett, szimatolt, aztán egyszerre csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott termett a réten, ahol száz liba legelt. No, lesz itt most galiba!
– Ej, de jó helyre kerültem – ujjongott a komámasszony, s elkezdett nótázni jó hangosan, hogy csak úgy zengett a rét:
Száz liba egy sorba,
Mennek a templomba.
Elöl megy a gúnár,
Jaj de szépen sétál!
Száz liba egy sorba!
De bezzeg nem ment sorba a száz liba, amikor komámasszony nótáját meghallotta, hanem nagy gigágolással szaladt mind a bokorba! Hiszen szaladhattak, mert föld alá mégsem bújhattak, ott állott előttük komámasszony, s köszönt nekik illendően:
– Adj isten, száz liba!
– Gigágágá, mit akarsz? – kérdezte a gúnár.
– Nem akarok én semmi rosszat, gúnár koma – kedveskedett komámasszony –, hát akartam én rosszat életemben? Mit gondol rólam, kedves komámuram? Mindig jót akartam, most is azt akarok, egy-két libát a seregből, tetszik vagy nem, felfalok.
Hej, sokadalom, lakodalom, lett szörnyű nagy riadalom!
– Komámasszony, irgalmazzon! – könyörögtek mind a libák.
De rókáné komámasszony nagyot toppant, nagyot kiált:
– Nincs irgalom, kegyelem, mind a százat lenyelem!
– Drága, kedves komámasszony, bár csak addig irgalmazzon – könyörögtek a libák –, míg elmondunk egy imát.
Mondotta a komámasszony, s közben a szemét forgatta:
– Én mindég vallásos voltam, a templomért majd meghóttam, hát csak rajta, jó libák, mondjátok el az imát.
Hej, száz liba egy bokorba, imádkoznak szépen sorba! Megkezdi a gúnár: gigágágá, gigágá, gigá, gigá, gigá, gá – reggel megkezdi, s estig sem végzi, s adta száz libája, nem várhat sorára, mind a száz gyújt rája: gigágágá, gigágágá, gigá, gigá, gigá, gá – nem lesz ennek soha vége, győzi ám a libagége!
Hát én szegény fejem, most már mit csináljak? Fussak-e vagy álljak? Mondanám a mesét tovább, nem engedik a gigágák. Gigágáz a libagége, a mesének itt a vége!
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
Grimm: A csillagtallérok.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis leány. Ennek a kis leánynak nem volt sem apja, sem anyja s olyan szegényül maradt ezen a világon, akár csak a templom egere. Nem volt bár egy házacskája, ahol lakjék, nem egy ágyacskája, hová lefeküdjék, nem volt egyebe csak a ruhája, annyi, amennyi a testén volt s csak egy darabka kenyere: egy könyörületes szívü ember adta azt is.
Mit volt, mit nem tenni, elindult a kis leányka, hátha megsegíti a jó Isten. Amint ment, mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény ember s kéri könyörögve:
- Te jó kis lány, adj ennem, három napja, hogy egy falást sem ettem.
A kis lány egy szempillantásig sem gondolkozott, a kenyerét oda adta a szegény embernek.
- Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény ember, s ment tovább.
Ment a kis lány is s im szembe jő vele egy gyermek, sír keservesen s könyörögve kéri:
- Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet, mert úgy fázik a fejem!
A kis lány szónélkül odaadta a kalapját.
Tovább ment, mendegélt, ismét szembe jő vele egy gyermek, akinek a testén egy szál ruha sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a kabátocskáját. Aztán beért az erdőbe. Éppen esteledett alkonyodott s hát jő szembe vele egy gyermek s kérte, hogy adja neki az ingecskéjét, mert különben megveszi az Isten hidege.
Mondta magában a kis lány:
- Ugy is sötét van, nem lát senki, odaadhatod az ingedet.
Oda is adta.
Most már csakugyan semmije sem volt. Igy állt, álldogált egy helyben, feltekintett a csillagos égre, nagyot fohászkodott s ím halljatok csudát! egymásután hullottak a csillagok, sűrün, mint a záporeső, s ahogy a földre értek, mind tiszta tejfehér tallérokká lettek. És lehullott az égből egy szép gyolcs ing is, olyan fehér s olyan finom, hogy az csupa csuda. A tallérokat szépen fölszedte s ettől fogva nem volt gondja többet: élt boldogan.
Holnap a kis lány legyen a vendégetek.
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
Grimm testvérek: Csillagtallérok
Átdolgozta: Herner Melinda, Vikkerné Horváth Zsuzsanna
Mesélő: Egyszer volt, hol nem volt egy szegény kislány.
Nem volt senkije, szegény volt, mint a templom egere.
Nem volt egyebe, mint csak a ruhája, ami rajta volt,
És egy darab kenyere.
Egy napon elindult világgá, hátha megsegíti a jó Isten.
(a kislány Vivaldi: Négy évszak, Tél című zenéjére elindul a félkörben álló gyerekek előtt)
Szegény ember: Te jó kislány adj ennem, három napja nem ettem egy falást sem.
Kislány: Nincs egyebem, csak ez a kis darab kenyér, ezt szívesen neked adom.
Szegény ember: Köszönöm, áldjon meg az Isten!
(a kislány Vivaldi: Négy évszak, Tél című zenéjére elindul a félkörben álló gyerekek előtt)
Első gyermek: Úgy fázik a fejem, nincs amivel befödjem!
Kislány: Tessék, itt a kendőm, neked adom.
Első gyermek: Köszönöm. Áldjon meg az Isten!
(a kislány Vivaldi: Négy évszak, Tél című zenéjére elindul a félkörben álló gyerekek előtt)
Második gyermek: Úgy fázom, majd megfagyok. Segíts rajtam, jó kislány!
Kislány: Tessék, itt a nagykendőm, neked adom.
Második gyermek: Köszönöm. Áldjon meg az Isten!
(a kislány Vivaldi: Négy évszak, Tél című zenéjére elindul a félkörben álló gyerekek előtt)
Harmadik gyermek: Jaj, de fázom, majd megfagyok! Segíts rajtam!
Kislány: Tessék, itt a szoknyácskám, Neked adom!
Harmadik gyermek: Köszönöm. Áldjon meg az Isten!
(a kislány Vivaldi: Négy évszak, Tél című zenéjére elindul a félkörben álló gyerekek előtt)
Negyedik gyermek: Úgy fázom, majd megfagyok. Segíts rajtam!
Kislány: Tessék, már csak ez az ingem van, de neked adom.
Negyedik gyermek: Köszönöm. Áldjon meg az Isten!
Mesélő: Most már csakugyan semmije sem volt. Így álldogált a szegény kislány, feltekintett a csillagokra és nagyot sóhajtott.
Abban a pillanatban egymás után hullottak le a csillagok az égből és színarany tallérokká váltak. Lehullott egy szép fehér gyolcsing is, olyan fehér és olyan finom, mint a csuda. A tallérokat szépen felszedegette, s ettől fogva nem volt gondja többet, boldogan élt tovább.
(Monteverdi: Keljen dalra minden ember – orgonaszó)